A magyarkergető meg a pub-szerda…

Gyűlünk, gyűlünk Angliában. Már nem lehet úgy kimenni az utcára, hogy egy-egy magyarral ne fuss össze. Az első gondolat az átlag magyar fejében, hogy: “de jó! Így akkor az információ könnyebben áramlik, ha elakadunk kéznél lehet egy segítség, stb….” Lófaszt! Sétálunk, az utca zajából messziről kiszűrődik a magyar szó, nyílván mindig jobban rá lesz állva a fülünk az anyanyelvünkre. Ilyenkor általában az ember keresi a hang forrását és mosolyogva várja, hogy pásztázó tekintete célba találjon:) Aztán eljön a találkozás -kb mint két egymás mellett elhaladó gyorsvonat-, és vele együtt érkezik a döbbenet! Sziasztok! “lökném” oda lazán a fiatal párnak akik épp magyarul vitatják meg a rentfizetés bonyodalmait. De a válasz helyett kikerekedett szemeket látok! Valami lehet az arcomon? Talán fogkrém maradt ott vagy némi borotvahab? Mire ez a gondolat átfut az agyamon, már vagy 20 méterre távolodtunk egymástól, én reflex szerűen fordultam utánuk, az arcomat törölgetve, de ők majdhogy nem menekülőre veszik….

Hát ilyenek is vannak gondolnám, de ahogy beérek a Sainsbury’s-be és odalépek a hűtőállványhoz, hallom ám: “ez nem olyan jó mert Curry van benne….”. Ohh! Mondom, hogy sok a magyar! De tanulva az előzményekből most óvatosabb vagyok. Odalépek a pulthoz, hogy leemeljek egy joghurtot -nem is szeretem ezt a joghurtot- és közben mérsékelt hangon megjegyzem: ” tényleg Curry-s és elég domináns az íze, nem nagyon javaslom, próbáljátok meg a másikat….” mire kimondanám az előzőleg már próbált magyarkergető varázsszót, hogy “sziasztok”, már nem is látom őket! De még mindig előttem van a felismerés arca, hogy valaki más is érthette amit ők beszéltek… Döbbenet kiült az én arcomra is most már. Rohanás a háztartási dolgok pultjaihoz, már már remegő kézzel emelem fel az első tükröt, amit találok. Nem látok semmit, ez a fej már csak ilyen, de a feleségem is ezt szereti meg a gyerekek is, szóval annyira azért nem ijesztő:)

Megveszem ami kell és indulok vissza, felszállok a buszra de végig az jár a fejemben, hogy miért vagyunk ilyenek mi magyarok? Na és mit hallok a buszon?! De már nem szólok, hallgatom a magyar család életét, elfordítom a fejem és elvegyülök a különböző nációk között. Tulajdonképpen nekem is jó így gondolom, meg úgy is PUB-szerdára megyünk a haverral, majd ott lesznek elegen akikkel “sziázhatok”. A metrón egymás dolgaival voltunk elfoglalva, már 2 hete nem beszéltünk, szóval fel sem tűnt, hogy odaértünk. Már nem először vagyok ezen a találkozón, aminek a gyökerei nagyon régre nyúlnak vissza. A pub-szerdával kapcsolatban megoszlanak a vélemények, vannak akik szerint a sznobok találkozgatnak, hogy megigyanak egy-egy sört és vannak akik szerint ez az elit magyarok szerdája. Mindenki döntse el, hogy a kettő egy és ugyanaz-e, én nem minősítem, viszont bocsássátok meg nekem, de senki nem tűnt elitnek persze ettől még nem sznobok. De semmi képpen ne várj sokat ettől a naptól, ha úgy döntesz meglátogatod a helyet. (Bank-station – Cornhill Street – Counting House)

Szóval megérkeztünk és pár ismerős arc után próbáltam megkeresni a “kapcsolódási pontot” az ismeretlenekhez. Szia-szia! Majd nyújtottam a kezem, bemutatkoztunk. Megnyugvással töltött el, hogy ismét senki nem futott sehova! Azt láttam, hogy a társaság gyorsan “klikkesedett” és a kisebb csoportok kerestek maguknak egy-egy eldugott zugot, ahol saját titkos gittegyletet alkítottak. Körbenéztem, hát valahogy nem azt látom amit elvár az ember! Nem, nem az elitségről beszélek. Hiányzik az önfeledt öröm, megfáradt embereket látok akik már meg is bánták talán, hogy eljöttek. Épp úgy széthúzott a társaság, mint ami a magyarokra jellemző. Egyik sarokban ment a 3 diplomás susmus, a másikban erőltetett “doktori” nevetés hallatszott azoktól, akik megpróbálták viccesnek beállítani a kijelölt mókamester fapoénjait. A másik klikkben az evészet és az ivászat között, néhány félmondatra csak bólogattak az emberek. Elég reménytelennek tűnt mindenki… Közben fogtam az ügynökségi szórólapokat és az asztalokra raktam, hátha majd a résztvevők élnek a lehetőséggel és az ügyfeleink lesznek. Nem így volt. Nem lehetett a fekete-fehér, nem éppen elitnek nevezhető nyomtatvány sikerében bízni. Nagyjából egy órán keresztül figyeltem, hogy szinte útban volt a szórólap az asztalon. Akik felvették többnyire azért mert odébb akarták rakni…. Levontam a tanulságot, nem jó irány a magyarok szerdáján egy magyar cég szolgáltatásait, magyaroknak szórólapon promotálni.

Aztán elfogytak az ismeretlenek, két lány maradt belül, és a haver noszogatására -mert, hogy ő szingli és tetszett neki a barna lány- odaültünk melléjük. Gondoltam jó téma lesz majd a koncert amire hitelbe vettek jegyet. (fura, mert miért is lenne pénz nála hiszen csak egy pubba jött. Persze el is felejthette és a barátnője is.) De a haver csak erőltette, hogy velük is váltsunk pár szót.

 

 

– Sziasztok! -és nem futnak el-
– Ti mit csináltok az UK-ban? Az egész magyarellenes nap után a válasz elég mélyre hatolt:
– Iszunk!
– Igen ezt látom (erre még volt pénz, gondoltam magamban), de én arra gondoltam, hogy mivel foglalkoztok?
– Semmivel! Vágta hozzám a választ a közelebb ülő lány….
– Na igen, ez is látszik, de mit dolgoztok ?
– Nem dolgozunk! Közben a barátnő már zavarában a kijáratot kereste a tekintetével…
– Ebből is meg lehet élni? Na de bocs a zavarásért…
Ezután a tartalmas párbeszéd után illedelmesen elköszöntünk és eljöttünk….. Hazafelé a metrón volt szerencsénk leülni egy elég csinos de megfelelően szemérmetlen nővel szembe, aki vagy épp szellőztetett vagy a haverral kacérkodott, nem lehetett tudni, bár rá sosem nézett. Ezen jól mulattunk amikor feltűnt, hogy a szembelevő ülésen, tőlünk kicsit balra ülő srác kb olyan jól szórakozik mint mi. Aztán nem bírtam, és az egyik mondat végén ránéztem és megkérdeztem: Szerinted?! Erre ő válaszolt a kérdésre: Igen, én is magyar vagyok, sziasztok srácok:)) Megnyugodtam, hiszen nem fordította el a fejét, nem futott el, hanem elbeszélgettünk és neki köszönhetően majd pár magyar kaphat munkát abban az értteremláncban, ahol ő is dolgozik.

Konkluzió:
Ha fogkrémes az arcod ne köszöngess! Bár a pubszerdára mindig úgy készülök, mint egy fontos magyar eseményre, sajnos nem az, de talán egyszer majd az lesz. Bár értelmiségi magyar emberek találkoznak itt, én úgy gondolom, hogy nagytöbbségük nem vágyik másra, újra, új kapcsolatokra csak a régi ismerős arcokra, letűnt bartáságok újjászületésére, esetleg egy volt szerelem megjelenésére. Őket bekebelezte a rendszer, burokban élnek és nem látnak túl ezen, de ami rosszabb, hogy nem is akarnak. Nekik a napi hajtás után eléggé érdektelen, hogy ki honnan jött és mit csinál, holott az újak szerintem csak ezért mennek el. De az egyszerű emberek és történetek nem férnek bele a magaszinvonalúnak vélt üres és szürke életükbe. Hiába van jó állásuk -mert a legtöbbjük a bank-szférában dolgozik-, saját életük rabjává váltak ebben a metropoliszban. Medöbbenve tapasztaltam, hogy a centrálon kívüli életről, annak nehézségéiről mit sem tudnak és nem is érdekli őket. Persze nem is kell, hiszen ott nem olyan magyarok élnek mint ők. Ami talán a legszörnyűbb, hogy bár nyakkendőben magasabb bérért dolgoznak -ez az életszínvonal többe is kerül-, ellentétben a szalagmunkát végző, minimálbérért dolgozó magyarokkal szemben, pont olyan “rabszolgák” ők is, csak ezt ők észre sem veszik.

“egy nap eljön az idő, mikor gazdag és szegény is ugyanoda tart és midegy lesz, hogy ki milyen úton jut el odáig…….”

Hozzászólások