Brexit után: ”Sírva jöttek haza a lányok az iskolából”

epitesivallalkozasRicsi, a 11 éve Angliában dolgozó magyar építési vállalkozó csak nehezen tudta megnyugtatni két tündéri kislányát. A kicsik azért zokogtak, mert az iskolában azt mondták nekik, nem maradhatnak tovább, haza kell menniük Magyarországra.

Mindez nem sokkal a Brexitről döntő népszavazás után történt. Ricsi és párja a voksolás napján késő éjszakáig követte a híreket, majd azzal a tudattal indult aludni, hogy minden rendben. Reggelre viszont megfordult az eredmény, és vele egy kicsit a világ is.

Sokkoló volt, erre nem számítottunk. Pedig a környezetünkben, az ismeretségi körünkben sok olyan ember van, aki nyíltan megmondta nekem is a kampány idején, hogy a kilépésre fog szavazni

– meséli Ricsi, akivel a Jaguárjában ülve beszélgettem Budapest és Tök között. Abban a szűk félórában, amit sikerült szabaddá tennie a szokásos itthoni rohanásban. Az autó márkáját azért említem, mert később még fontos szerepe lesz.

Ne izgulj, veled nincs gond

“A legdurvább az volt, hogy először a gyerekeket találták meg az iskolatársaik. Nyilván azzal rémisztgették őket, amit otthon vagy másutt a felnőttektől hallottak. Sikerült megnyugtatni őket, elmondtuk nekik, hogy ebből egy szó sem igaz, nem kell hazamennünk. Az iskolába sem kellett bemennünk, hogy megbeszéljük a dolgot a tanárokkal. Elültek az első hullámok, lassan mindenki megnyugszik, a Brexitről senki sem beszél, minden úgy megy, mint a szavazás előtt” – meséli a magas barna srác.

Azzal nyugtatták Ricsit azok az ötvenes helyi szakik, akik nagy építőipari áruházakban felvették tőle a megrendeléseket, hogy “te már közénk tartozol, keményen dolgozol, adózol”, “nem a „benefitek”-re utazol, mint az illegális bevándorlók, akik idejönnek és megpróbálnak minden kedvezményt kisajtolni a rendszerből, de dolgozni már nem akarnak. Na, őket kell hazazavarni innen!” Ezért szavaztak az öreg szakik a kilépésre, meg azért, mert úgy érezték, hogy a bevándorlók elveszik tőlük a munkát, a lehetőségeket. De hát te is bevándorló vagy – jegyzem meg Ricsinek csendesen, mire ő azt mondja, “figyelj, itt az észérvek nem számítanak, ez zsigeri döntés volt, egy csomóan azért szavaztak a kilépésre, mert megint nagynak, erősnek, függetlennek akarták látni Nagy-Britanniát”. Ezek az emberek simán bevették, hogy Brüsszel visszafogja az országot, az Európai Unió korlátozza a szabadságukat. Szikkadjon meg az a Boris Johnson is, aki beadta nekik ezt az egészet – szisszen ki a mondat Ricsi fogai közül. Aki másik példát is felhoz az agyatlanságra.

A főnököm a Brexit óta tízezreket bukott. Persze fontban, de ez nem érdekelte. Lenyelte.

Nyert már rajtunk, bevándorlókon eleget – jegyzi meg némi éllel a hangjában. A főnök valójában nem a főnöke, hanem egy ingatlanok forgalmazásából élő magánember. Aki azzal keres nem kevés pénzt, hogy megvásárol lepukkant épületeket, amelyeket magyar brigádokkal (most már szinte kizárólag Ricsi csapatával) felújíttat, majd jelentős haszonnal elad. A Brexit után azért bukta el a néhány tízezret, mert a jellemzően európai, amerikai vevőköre egy kicsit megszeppent a népszavazás után. De szépen keres azon is, hogy arab mágnások londoni lakásait újítja fel.

© hvg.hu

Ki nyer kin? Haszon vagy kizsákmányolás?

Ricsiék ettől a vállalkozótól kapták az első nagyobb megbízásaikat, keresni ugyan nem kerestek sokat a bolton, de az mindenképpen nyereség, hogy így folyamatosan van munkájuk. Vagyis mindenki jól jár. A haszon és a feladatok megoszlása már elgondolkodtató. A brit megbízó legutóbb másfél millió fontért elvállalta egy kuvaiti milliárdos nyolcmilliót érő londoni lakásának felújítását. A kivitelezést Ricsi magyar csapatára bízta, 300 ezerért. Ricsinek ebből kell kigazdálkodni az alapanyagokat, saját emberei fizetségét és a maga hasznát, ami nem is annyira haszon, hanem inkább munkadíj. A nagyságrendeket jól jellemzi, hogy a brit vállalkozó a költségtervben melósonként 400 fontos napidíjjal számol az árajánlatban. Ricsi ebből jó, ha 110-et megkap. A munkásai nem alkalmazottak, hanem egyéni vállalkozók. Így fizetett szabadság például nem jár nekik. De a nekik járó díjazás után Ricsi 20 százalék adót fizet be a brit államkasszába. Nem kevés. Egy jó bútorasztalos simán megkeresi nála a havi háromezret. Az sem kevés. Számolni kezdek, de Ricsi leint. Nincs értelme fejben átváltani, Londonban sokkal drágább az élet, mint Magyarországon. A brit vállalkozó egyébként már több házat is vett azon a pénzen, amit a magyar bevándorló csapat munkáján keresett. Mégis a Brexitre szavazott. Hát ennyit az észérvekről.

© hvg.hu

Ők huszonöten

Most éppen ennyien vannak a brigádban, de Ricsi nem akar nagyobbra nőni. Ismer mindenkit, törődik mindenkivel. Mindenki magyar a csapatban. Ez fontos. De azért van mozgás, van, aki néhány hónapig bírja csak a munkát, kilóg a brigádból. Ricsi ugyanis rendesen fizet, de cserébe elvárja a minőségi munkát. Amihez minőségi munkaeszközöket is biztosít. Csak szerszámgépben fekszik vagy 40 ezer fontja, Ehhez jön a két zsír új teherautó. Azzal szállít. Korábban ő volt a sofőr, de többször is elcsípték, mert túlterhelte a kocsikat. Néhány pénzbírság után fél évre bevonták a jogsiját. “Nem is tudják, milyen jót tettek velem, megváltozott az életem. A szállítást átadtam egy kollégának, és több időt töltök a családommal” – meséli nevetve. A megrendeléseket persze én intézem, a sofőr srác átadja a telefont az építőanyag-áruházban a pultosnak, én meg diktálom a rendelést. Gond csak akkor van, ha erős skót akcentussal beszélő szaki van a vonalban. De azért megértjük egymást. Csak nagyon észnél kell lenni. A felelősség is nagy, a verseny is kemény. A bukás is benne van a rendszerben. Most éppen 56 ezer fontja lóg a levegőben, de szerencsére már úgy áll, hogy a melósait ki tudja fizetni, a kintlévőség nem küldi padlóra.

Átvágások

Pedig nem így indult a dolog. Amikor a párjával 11 éve megérkezett Londonba, csak szállásfoglalásuk volt és ezer font a zsebükben. Kertészmérnök párja, az angolul jól beszélő Vica egy pékségben kapott eladói állást. A környékre jellemző, hogy egyszer a kirakaton át belőttek az üzletbe. Egy féltékeny férj akarta megölni a boltban sorban álló feleségét. Az angolul nem tudó, de itthon több, az építőiparban jól hasznosítható szakmában tapasztalatot szerzett (három évig még a Műszakin is próbálkozó) Ricsi az utcákat járva leste a hirdetéseket, hol keresnek fizikai munkást. Vica tolmácsolt. Az első megbízója napi negyven fontot ajánlott. Házalapot ásott. Egyedül, egy szál ásóval, bokáig a hideg vízben állva. Gumicsizmája, melósruhája nem volt. Zacskóval bugyolálta be a cipőjét. Bankszámlája nem volt. Csekket kapott, jelentős késéssel, amit egy haverja váltott be neki. A csekk fedezetlen volt. Kínnal-keservvel tudta kinyögni a pénzt a barátjának. Karácsony volt. Pénzük nem volt. Akkor határozta el, hogy a maga ura lesz.

Saját lábra állva

Az első önálló munkáját egy 56-os magyar fia szerezte neki. Fürdőszobát csempézett, újított fel. Szép lett. Másoknak is ajánlották, híre ment. Vica otthagyta a pékséget. Azóta ő intézi a vállalkozás könyvelését, adminisztrációját. Éjszakába nyúlóan. Ezt nézd meg, ilyen egy árajánlat – mondja Ricsi, majd kezembe nyomja az okostelefonját. Véget nem érően pörgetem az oldalakat. Na, ezt csináljuk éjszakánként, ráadásul mindenre többéves garanciát is kell vállalnom. Minden felelősség az enyém. De vállalom. Meg is kérem az árát. Sokszor többet, mint egy brit. Így néhány megrendelést elbuktam.

Az egyik melót 110 ezerért vállaltam volna. A brit 70-et ajánlott. Csakhogy nem tudta időre befejezni, hónapokat csúszott, sehol sem állt, de a 70 ezret elköltötte. Végül az én csapatomat hívta a megbízó, mi fejeztük be a munkát.

Jól. Büszke vagyok rá. Nálam nincs selejt, nincsenek váratlan költségek. Néha persze veszítek, mert rosszul tervezek, rosszul számolok. De ez belefér.

© hvg.hu

Kasztokról, irigységről

Amikor üres zsebbel, átfagyva, zacskóval a lábamon ástam, nem irigyelt senki. Most, hogy Jaguárral járok, két teherautóval fuvarozok és vettem a londoni körgyűrűn kívül egy házat, ami több mint 300 ezer fontot ér, már vannak irigyeim. A magyarok között is – meséli Ricsi. Amikor  kijöttünk, az elsők között voltunk, örültünk minden magyar szónak. Ma már nincs így, ha lehet, kerülöm a magyarok társaságát. Érdekes, hogy mi a lengyelekről gondoljuk azt, hogy összetartóak, ők meg rólunk hiszik ugyanazt. Pedig nagy a széthúzás. Náluk is, nálunk is. Van, aki tényleg csak a szociális juttatások miatt jön ide, miattunk elég rossz hírük van a kelet-európaiaknak. Aztán van, aki szinte rabszolgaként bánik a munkásaival, nyerészkedni, okosolni próbál. Őket nem szeretem, mint ahogyan azokkal a magyarokkal sem tudok igazán szót érteni, akik top állásokban helyezkednek el. Bankárok, programozók nagy fizetéssel. Nagyon fenn hordják az orrukat. Az is igaz, hogy építőiparban nem értelmiségeik dolgoznak, lehet, hogy mi nem vagyunk olyan marha okosak, képzettek, de hidd el nekem, nagyobb a szívünk.

Soha nem megyek haza

Legfeljebb nyugdíjasként. Itt tudom biztosítani a lányaim jövőjét. Úgy tervezem, hogy veszek néhány ingatlant, abból mindig meg tudnak élni. Nézd, itt nem kell kenőpénzt fizetnem senkinek. Ha egyenes úton járok, nem küldik rám az adóhatóságot, akkor sem, ha tízezret, akkor sem, ha egymilliót keresek. Nem érdemes tilosban járni, nem éri meg. Otthon volt összetűzésem a törvénnyel, mert a pénz miatt belementem ostobaságokba. Itt erre nincs szükség. Letöltöttem a telefonomra egy navigációs programot, ami segít kikerülni a londoni dugókat, már nem taposom a gázt, lehiggadtam. “Jól van, Ricsi, de azt tudod, hogy most is rossz sávban mész a jobbkormányos kocsiddal” – vetem közbe. “Szándékos” – mondja Ricsi. “Hidd el, tudom, hogy melyik a jó sáv Magyarországon. Csak ki akarom kerülni a kátyúkat.”


Forrás: hvg.hu

Hozzászólások

You may also like...