Nyugati bérek: álom vagy lehetőség a hazatérésre ?

Találós kérdés: mi az? Még el sem olvasták, már kritizálták, majd már kicsit ismerték, de a tények helyett olyan állításokkal vitáztak, amelyek sose képezték a koncepció részét, majd, amikor már komoly szakmai érvek és támogatók jelentek meg mellette, akkor bagatellizálták vagy blöffnek minősítették. Miről is van szó? Természetesen a Bérunióról.

A Jobbik nagy hibát követett el, amikor úgy jelent meg egy igen fontos gondolatkörrel, hogy nem magyarázta el pontosan annak közgazdasági összefüggéseit. Ugyanakkor az elutasítók és a megrendelésre írt cikkek lejárató jellege mögötti egyetlen valós ok feltehetően épp az, hogy a Jobbiktól származik a kezdeményezés. Ugyanis egy kelet európai bérfelzárkóztatási program alapgondolata 2018-ban közgazdaságilag támadhatatlan, mindegy, hogy hogy hívjuk.

A nagy ígéret egykoron ugyanis úgy szólt, hogy gazdasági és jóléti értelemben is felzárkózunk majd egyszer a Nyugathoz. Történtek is ennek érdekében előremutató lépések, de ezek nem a béreket tették a középpontba, a bérek mérsékelt emelkedése melléktermék volt.

A jelenlegi trendek alapján a felzárkózás – különösen összeszerelőüzem-országként – nem fog bekövetkezni, sőt a távolság csak nőni fog. Nemsokára be is bizonyítjuk, miért.

A kritika mellett a Jobbik nagy erényét is el kell ismerni: kitalálta és felvállalta a gondolatot, talált hozzá szövetségeseket a régióban, majd az EU szigorú szűrőjén is átvitte. A politikában ugyanis leginkább a tettek számítanak, és nem a szavak. Minden hazai párt mögött nem kevés a múltbeli teher. Ha a tetteket nézzük, akkor a Jobbikhoz képest minden más erő több kárt okozott ennek az országnak, mint hasznot. Ugyanakkor lehet, hogy nem baj, hogy a Jobbik eddig nem került hatalomra, ki tudja, huszonéves fejjel mit tettek volna a gazdasággal.

De: ha senki fel sem veti, nem beszél róla, nem tesz semmit Magyarországon a jelentős mértékű bérfelzárkózás megvalósulásáért akár EU-s közreműködéssel, akár önállóan, akkor biztos nem lesz belőle semmi. Ha pedig felveti, de aztán nem tesz érte semmit évekig, évtizedekig, azaz becsapja a magyar lakosságot, az még rosszabb. A felzárkózás elmaradása közös felelőssége a korábban hatalmon lévő pártoknak, a szakszervezeteknek, az EU-nak és a lakosságnak is, amely nem volt elég hangos, hogy valóra váltassa a politikai ígéreteket.

A bevezető ellenére a következőben nem politikai, hanem szigorúan közgazdasági eszmefuttatás várja az olvasót, mert több és előítélet nélküli figyelmet érne egy olyan kezdeményezés, amely mellett már nyolc ország, a Bérunió brüsszeli konferenciáján fellépő nemzetközi szakszervezeti mozgalom, hazai független szakszervezetek, neves közgazdászok, jogászok állnak, és amelyet befogadott maga az EU is, de amelyre mégis a kormány- és az ellenzéki média egyaránt össztüzet zúdított.

Minden olvasónak, legyen az fideszes, baloldali, jobbikos, csak azt tudjuk ajánlani, igyekezzen szelektíven olvasni, látni, hogy a kormány média oldal vagy egy baloldali közgazdász, aki az MSZP tanácsadója, egy liberális vagy egy Jobbikhoz közeli újságíró éppen miért kívánja lejáratni vagy magasztalni a kezdeményezést. A baloldaliak nyilván nagyon örültek volna, ha nekik jut az eszükbe, hiszen tipikusan baloldali gondolatról van szó, liberális oldalról egy nemzeti-konzervatív-baloldali kezdeményezés nyilván nem lehet hiteles, és valami összeesküvés része. Kormány oldalról természetesen nem lehet senki más ötletét megdicsérni vagy felkarolni. Pedig érdekes módon több olyan kormányközeli és baloldali tanulmány és nyilatkozat is elhangzott már, ami gyakorlatilag a Bérunió létjogosultságát bizonyítja, majd aztán politikai motivációk miatt megjegyzi, hogy az elképzelés mégiscsak blöff.

Elöljáróban szögezzük le: nem igaz, hogy ne közeledett volna Kelet-Európa bérszintje a nyugatihoz. A közeledés tempója azonban indokolatlanul lassú és jelentősen elmarad a termelés, termelékenység színvonalától.

Fantomok helyett nézzük a Bérunióval kapcsolatos legfontosabb tévhiteket és a tényeket:

  1. Tévhit: nem közeledtek egymáshoz a Kelet és Nyugat bérei.

De közeledtek, de ezen belül 15 és 22 éves távlatban is Magyarország láthatóan lemaradt a versenyben régiós vetélytársaihoz képest, akiknél jobb helyzetből indult, és lemaradóban van azokhoz képest is, akiknél sokkal jobb helyzetből indult (például Románia vagy Litvánia).

Gyakorlatilag Magyarország bérfelzárkózása messze a leglassabb a régióban a német bérszinthez képest az elmúlt 16 évben.

A bérekkel kombinált termelékenységet illetően viszont Magyarország a legjobb a régiónkban, számos európai országot is megverünk. Ez azt mutatja, hogy igenis jelentős, azonnali tartalékok vannak a bérnövekedés mellett, de ezeket szektorról szektorra és cégről cégre lehet csak megállapítani, általános érvényű kijelentést nehéz lenne tenni. Minél magasabb a bérekkel korrigált termelékenység, annál alulfizetettebb az adott ország munkavállalója, azaz az adatok alapján Magyarországon és Lengyelországban a legrosszabb a helyzet.

Az alábbi táblázat szerint a tizenegy közép- és kelet-európai országban átlagosan a munkavállalók az EU 15 bérátlagának 34%-át érik el, ez 8 év alatt nem változott, a balti államok, Szlovákia és Bulgária értéke jelentősen javult, míg Magyarország alulteljesített.

Nettó havi jövedelemkülönbség Németországhoz és az EU15-höz képest (€-ban)

Forrás: Revealed: true size of EU east-west pay gap. European Trade Union Institute, 2017. szeptember. 21. és EU East-West wage gap: huge and got bigger. European Trade Union Institute, 2017.

Ehhez további adalék, hogy Magyarország a német élelmiszer árszint ~80%-án áll, a lakhatási költségek pedig a német szint fele körül mozognak. A benzinár, a közlekedési költségek nagyon hasonlóak, viszont a bérek az ottani negyedét-ötödét adják. Azaz nem igaz, hogy nálunk sokkal alacsonyabb a megélhetési költség, az a gyakorlatban inkább a kinti 70%-a körül van, ha a fogyasztói kosár leggyakoribb elemeire vetítjük. Ám a legalacsonyabb jövedelmű 3 millió szegény magyar esetében ez sokkal nagyobb teher, mint a legalacsonyabb jövedelmű németek esetében. Az átlagokra nagyon kell ügyelni, ha egy ilyen kérdést akarunk megítélni.

Talán nem kell tovább bizonygatni:

vannak igazságtalanságok a rendszerben, és ha nem lépnek fel ellenük a keleti országok kormányzatai, szakszervezetei, munkavállalói, akkor ezek így is maradnak a gazdaság vastörvényei szerint.

Legérthetőbb szinten a McDonald’s Index fejezi ki a különbséget, mely azt mutatja, hogy az átlagos órabérből hány Big Mac-et lehet venni az adott országokban. Nos, ebben a fejlett világ háromszor jobb jelenleg, mint Kelet Európa.

A McDonald’s-ban alkalmazott dolgozók órabére és egy Big Mac ára

McD órabér ($) McD arány Big Mac ár ($) Órabér / Big Mac
USA 7.33 1.00 3.04 2.41
Nyugat-Európa 9.44 1.29 4.23 2.23
Kelet-Európa 1.81 0.25 2.26 0.80

Forrás: Orley C. Ashenfelter: Comparing Real Wages. National Bureau Of Economic Research, Working Paper Series, 2012. és Elaine Schwartz: (Mc)Wages Around the World. Econlife, 2012. május 21.

Még egy fontos szubjektív megjegyzés: amikor átlagokról beszélünk, akkor hazánk esetében a jövedelmi olló kinyílásával a közepes és magas jövedelmek jelentősebb emelkedésével létrejött egy olyan társadalmi csoport, amely kisebb megszorítások mellett a nyugati színvonal alatt élve, kevesebbet megtakarítva, de hasonló életminőséget képes előteremteni (utazások, egészségesebb étkezés, gyakori étterem látogatás, kultúra fogyasztás).

Miközben egyes rétegek érezhetően jobban élnek, addig a szegénységben élők mennyisége és aránya változatlan maradt! Sőt, a mostani szegények és a lecsúszóban lévő alsó középosztálybeliek életminősége gyengébb, mint a szocializmus alatt volt. A szegények számát ma különböző kutatások és kalkulációk 2,6 és 3,8 millió közé teszik, azaz a Horthy-korszakból megmaradt „hárommillió szegény országa” megállapítás ma is él. Csak a fővárosi és a városi értelmiség, a középosztály és az elit mindezt nem látja, nem tapasztalja meg.

Róna Péter, neves közgazdász, oxfordi egyetemi tanár, a Bérunió elvének támogatója egy brüsszeli béruniós konferencián hangsúlyozta, hogy „az emberek igényeit háttérbe helyező rendszer hosszú távon mindenki számára káros, hiszen a társadalom vásárlóerejének csökkenését eredményezi, válságokat is okozva. A keleti tagállamok alacsony hozzáadott értékű termelésre fókuszáló gazdaságpolitikája olyan különbségeket idézett elő, melyek mára az EU szétszakadásával fenyegetnek”. A magyar kivándorlási adatokon is könnyen látható, hogy ez a helyzet nem fenntartható.

  1. Tévhit: az EU-tól várjuk a bérek emelésének megoldását.

Ez elsősorban Magyarország és a magyar gazdaságstratégia felelőssége. A cél, hogy állítsuk át a fókuszt a bérekre és arra, hogy az EU kohéziós politikája ennek szellemében módosuljon. Az EU-val együttműködést kell kialakítani ennek érdekében.

Az EU fogékony a gondolatra, ez látszik. De mivel a kezdeményezés nagyon újszerűnek mondható, az EU-s közreműködés sem lesz azonnali. Ha kell, ezért érdemes keményen kiállni az EU-val szemben is – nem öncélúan, hanem egy közös, pozitív európai célért.

  1. Tévhit: a Bérunió a bérek automatikus emelését jelenti, és ez irreális elképzelés.

Ez egy fantom állítás.

A Jobbik sosem állította, hogy kötelező, egységes kényszer-béremelést akar, még csak megközelítőleg se mondott ilyet.

Ezt a kormányzati és a liberális média állítja csak. A Jobbik megszólalói mindig hangsúlyozzák, hogy ez egy közép- és hosszú távú folyamat, és hogy a bérek emelésének együtt kell járnia az ország versenyképességének javításával, és hogy az exportra épülő „összeszerelő-ország” lét korlátait egy tudásalapú társadalomnak kell felváltania. Így vehet csak más irányt a gazdaságfejlesztés.

A Jobbik a dinamikusabb béremelésekről viszont joggal beszél, ennek sok területen van közgazdasági és morális alapja már most.

Az előző pontban talán már érzékelhető volt, de a következőkben még egyértelműbb lesz, hogy miért és hogyan lehetséges mindezt megvalósítani.

  1. Tévhit: a Bérunióval elveszne Magyarország nemzetközi versenyképességi előnye, munkahelyek szűnnének meg, a multik kivonulnak az országból.

Gyakorlatilag ez volt Orbán Viktor első, némileg zavart reakciója a Parlamentben. Azonban,

ha Magyarország versenyképességét valóban a bérszínvonala határozza meg, az csakis zsákutca lehet az ország számára, mert a bérrabszolgaságból nehéz kitörni. Ez az országot bebetonozná egy lemaradásra ítélt nemzetközi munkamegosztási szerepkörbe.

Miért is?

  1. Az elmúlt 18 év jelentősebb béremelései, látványosabb és tartósan meghatározott minimálbéremeléseikor a multik – néhány kivételtől eltekintve – NEM vonultak ki az országból, miképp 2016-ban, 2017-ben és idén SEM, pedig százalékosan kétszámjegyű béremelkedés (10-25%) történt az ipar több területén. Sőt, 2016-ban jelentős volt a tőkebeáramlás, 1002 milliárd forint a HIPA adatai szerint, és 2017-ben is hasonló eredményeket érhetünk el. Azaz ezek a félelmek NEM indokoltak. A tőkebeáramlás ára persze egy másik kérdés.
  2. Manapság a magyar bérek a kínai bérek szintjére kerültek. Kínában az elmúlt tíz évben a háromszorosára nőttek a bérek a Portfolio cikke alapján, a gyári átlagbér ma 140-160 000 forintnyi jüan (azaz 3.6 USD órabér). Ez már alig van a hazai szint alatt egy másik, az Origón megjelent Eurobarometer elemzés A bérversenyből való kitörés lehetőségét gyorsan felismerve a kínaiak nagyon helyesen az automatizáció felé nyitottak, a feldolgozóipari cégek 8%-ánál vannak már robotok, amelyek a termelés 20%-át automatizálták a Bloomberg szerint. Ugyan India még olcsóbb, de Vietnam és Thaiföld is fokozatosan zárkóznak fel.
  3. A bérek a multik szempontrendszerének csak egy részét képezik. A gazdasági környezet, az EU-tagság, a képzett munkaerő, a logisztikai elhelyezkedés, az adórendszer, a támogatások, fejlesztési források is fontosak. Ezekben nem áll rosszul Magyarország, igaz, nem vagyunk még befektetői paradicsom sem.
  4. A bérek Nyugat-Európában átlagosan 65%-át, Kelet-Európában 55%-át teszik ki a GDP-nek. A különbség mintegy 10% a tőketulajdonosok javára. Az elmúlt évtizedekben egész Európában a tőketulajdonosok javára rendeződött át a képlet, ami jelzi az európai gigacégek befolyását és azt, hogy az EU nem volt képes gátat szabni a tőke rövidtávú expanziójának. A Századvég vezető közgazdásza, György László szerint míg nem okozott versenyképesség növekedést, hogy Magyarországon közben még alacsonyabbra, 45%-ra csökkent a bér/GDP arány, a magas bérarányú országokban sem következett be versenyképesség romlás. Ráadásul mivel a tőke kivonta magát az adózás alól az adóparadicsomok létrehozásával és a kormányzatokra kényszerített adóversennyel, az ún. nettó bérhányad még drasztikusabban csökkent, 1970 és 2010 között 53-ról 22 százalékra. Vagyis míg 1970-ben egy munkás a megtermelt érték több mint felét hazavitte bér formájában, 2010-ben már csak valamivel több mint ötödét. Azaz a tények alapján itt is vannak tartalékok a rendszerben, nem is kevés, ennek léptéke 3500-5000 milliárd forint között lehet. Az alábbi ábra az egyes kelet európai országok, Németország és az EU GDP/bér arányszámának evolúcióját mutatja.
  5. Komoly bértartalékok vannak számos szektorban, hiszen semmi sem indokolja, hogy például egy buszvezető vagy egy külföldi tulajdonú kiskereskedelmi áruházlánc pénztáros vagy egy autóipari cégnél dolgozó munkavállaló a harmadát-ötödét keresse osztrák vagy német, angol kollegájának, ha ezeken a területeken a termelékenység és az árak és nagyon hasonlóak, ugyanakkorák, vagy az iparban esetenként magasabbak, mint mondjuk Németországban. Ha nem is kívánható, hogy egyenlítődjenek ki a bérek, a jelenleginél mindenképp lehetséges lenne jóval magasabb béreket adni. A magyar buszvezető csak azért keres kevesebbet, mert részben az ország átlagos költség- és bérszintje orientálja a béreket, de leginkább azért, mert nem hatékony a szervezet, amelyben létezik, nem termel elég nyereséget, vagy észrevétlenül kiveszik a pénzt abból. Más verzió nincs. Ha a buszjegy ára ugyanakkora, a működtetett eszközök ára nagyjából ugyanakkora, a költségek egy része még alacsonyabb is, mint Nyugat-Európában, akkor bizony joggal gondolkodik a buszvezető arról, hogy miért is keresi a negyedét-ötödét a nyugati bérnek. Ha a felét keresné, nem gondolkodna. Galgóczi Béla a Brüsszeli Szakszervezeti Kutatóközpont kutatója szerint „egy magyar munkás 100 Euro bérből 221 Euro értéket, egy német 100 Euró bérből 132 értéket állít elő”, azaz extraprofitot termelnek a cégek. Egyszerűen azért keresnek annyit az itthoni munkások, mert a munkáltatók megtehetik, hogy csak ennyit fizetnek nekik. Nincsenek erős szakszervezetek, a magyarok meg úgyse mennek az utcára.

A Mercedes és az AUDI az elmúlt évek folyamán hivatalosan is 1000 milliárd forint osztalékot vettek ki, míg a kormány 80 milliárd forinttal támogatta őket. Miért is kell még mindig támogatni olyan cégeket, akik ekkora nyereséget termelnek? De összességében is, átlagosan 6,6 millió Ft-ba kerül egy munkahely teremtése Magyarországon, ami azt jelenti, hogy gyakorlatilag az állam fizeti ki 3 évre előre a multik béreit, esetenként akár 6 évre is. Ez a rendszer ma már indokolatlanul önti a forrásokat a multikhoz. Egy KPMG tanulmány szerint a támogatási és fejlesztési rendszer jelentős részben értelmetlen, mert olyan fejlesztésekre megy kormányzati pénz, amelyeket a cégek amúgy is végrehajtanának.

Tévhit azonban az, hogy egy ország versenyképességét a bérszínvonal határozza meg. Sok más tényező is fontosabb egy befektető számára és ezekben Magyarország már nem áll olyan fényesen. A korrupció, a gazdasági élet kiszámíthatósága, a jogállamiság és a demokratikus intézmények működése, politikától való függetlensége, a munkaerő szakképzettségének a színvonala, az innovációs lehetőségek, adminisztratív terhek, adórendszer, infrastruktúra, pénzpiaci lehetőségek mind-mind olyan szempontok, melyeket egy komoly befektető mérlegel, mielőtt befektetne egy adott országban.

A magyar kormány közelmúltban tett lépései nem segítették elő a befektetői környezet kedvezővé alakítását. Maradt tehát minden létező fórumon és külkereskedelmi tanácskozáson az olcsó munkabér hangsúlyozása a kormány részéről. Jelenleg ez az elsőrangú hívószó a befektetők irányába.

  1. Tévhit: a Bérunió nem lehetséges, mert a hazai termelékenység alacsony, így nem lenne fedezete.

Ez a legnagyobb és leggyakoribb tévhit, miközben örök igazság: a termelékenység és a bérek között szoros korreláció van. Milért nincs ellentmondás? Mert az összefüggés nem kizárólagos és nem automatikus. Az említett feldolgozóipari példa (221 versus 130 Euro/ 100 Euro bér) jól illusztrálja a kérdést.

Ma Magyarországon a multinacionális cégek termelékenysége főleg a feldolgozóiparban nyugat-európai szinten van. A bérek azonban kelet-európai szinten. Nem nagy ördöngösség kitalálni, hogy vajon hol lehet a különbség. Nyilván a külföldi befektetőknél, multinacionális vállalatoknál.

Néhány sör után egy multi vezetője is megnyílik, és elmondja, hogy transzfer árazáson és offshore cégeken keresztül a bevallott jövedelmekhez képest micsoda összegek áramlanak ki az országból. Egyes becslések szerint csak a transzferárakkal 4000 milliárd forint, amely összegek egy része mögött van valós szolgáltatás, míg más részük a jogi lehetőségek kihasználásával történő pénzszivattyú. A termelékenység és a bérek hazai színvonalának kizárólagos párhuzamba állítása tévút mind egyéni, mind rendszerszinten.

A magyar munkavállaló Németországban és itthon is ugyanolyan termelékeny tud lenni, mint a németek. Azaz

nem a hazai munkások termelékenységével van baj, hanem a makro- és mikroszintű gazdasági környezettel, ebből következően az előállítható hozzáadott érték nagyságával, a technológiai színvonallal, a gazdaság szerkezetével, esetenként a munkaszervezéssel és a gyenge szakszervezetekkel.

Sőt, a magyar munkaerő ugyanolyan környezetben jelenleg termelékenyebb is tud lenni. Azaz a hazai feldolgozóiparban már most is sokkal többet lehetne adni a munkásoknak, ezt a pénzt mégsem ők kapják meg.

Az ábra jól szemlélteti, hogy

a fejlett országokban a reál munkatermelékenység közel azonos az órabérrel, míg ez Közép- és Kelet-Európában 30 százalékpontos különbséget mutat. Tehát a kétharmados termelékenységért csak egyharmad – egyötöd annyi bért kell fizetni itt.

A probléma sokkal inkább a KKV szektorban található, de ne feledjük, a multik kisvállalatokhoz mért termelékenysége az EU-ban is 50%-kal magasabb, mint itthon, és a teljes KKV szektor ott is kevésbé termelékeny, mint a nagyvállalatok. A termelékenység problémaköre inkább a KKV-knál kíván más megközelítést, erről szól a következő pont.

  1. Tévhit: a Bérunió nem lehetséges, mert a KKV-k nem bírják majd kitermelni a megemelt béreket.

Míg a nyugat- és észak-európai országokban a kisvállalkozások termelékenysége eléri a nagyokénak a 60–80 %-át, a közepes vállalkozások termelékenysége pedig megközelíti, vagy akár meg is haladja a nagyokét, addig a kelet-közép-európai országokban a kisvállalkozásoké a nagyok 60 %-a körüli, a középvállalkozásoké pedig a nagyvállalatok 70–80%-a. A különbség jelentős, de nem tragikus.

Fontos: a KKV-knál sincs azonnali béremelési kötelezettség. Egy politikai erő sem vállalhat magára ilyet, a kezdeményező Jobbik sem. A béremeléseknek egy meghatározott szempontrendszert kell követniük, amelyben a termelékenység, a kívánt keresletnövelés, a technológiai fejlődés, a piaci árszint és az aktuális adószint egyaránt szerepet játszanak.

Joggal vetődik fel azonban a KKV vezetőknél, hogy mi lesz akkor, ha a nagyok elszívják előlük a munkaerőt a magasabb bérekkel, illetve gyakori vélemény, hogy ők sokszor már most sem tudják kigazdálkodni a béreket. Igaz, máshonnan meg azt lehet hallani, hogy a KKV-k jelentős része ma már magasabb bért tud fizetni, mint a multik (igaz, egy részük szürkén), ezért is lett nehezebb a munkaerőpiaci helyzet a nagyok számára.

Itt két megoldás van:

Pogátsa Zoltán, közgazdász szerint „az a cég, amelyik nem bír kitermelni elfogadható bért, az menjen csődbe, majd át kell képezni az embereket azon szektorok számára, akik ki tudják gazdálkodni a méltányos béreket”.

Ma 65-80.000 betöltetlen munkahely van Magyarországon. Ha lenne megfelelő átképzési rendszer, akkor fel tudná szívni ezt a munkaerőt. Drasztikusnak tűnik, de közgazdaságilag jogos és hasznos lehet hosszútávon. Azonban ez a megoldás sok más, elsősorban társadalmi problémát generálna.

A másik lehetőség már a kormányzati hatókör: az EUs és a hazai fejlesztési erőforrásokat sokkal markánsabban kell a KKV szektorra fordítani, ahol termelékenység javító, technológiafejlesztő, automatizációt, robotizációt célzó projekteket célszerű megvalósítani a presztízs beruházások helyett.

A KKV-knál valójában bőven van termelékenységi tartalék. Nem véletlen, hogy az ötletgazda Jobbik éppen a KKV-kkal kíván stratégiai szövetségre lépni a multik helyett vagy azok mellett,

és KKVk helyett MKKV-kről beszél, azaz mikro- kis- és középvállalatokról. Ugyanakkor a KKV-k felkészültségét, támogatásfelszívó képességét is javítani kell, gyakran hallható, hogy pénz van, de jó projekt nincs. Célszerű intézményesített KKV átvilágító és piacképesség növelő programokat is indítani, amelyek a termelékenységi pályázatok előszobáját képeznék.

Itt érdemes megemlíteni, hogy a Nobel díjas Joseph Stiglitz vezette amerikai Roosevelt Intézet érdekes elemzése szerint az alacsony bérek miatt a vállalatoknak megéri inkább élőmunkát alkalmazni. A magasabb béreknél viszont rákényszerülnek arra, hogy technológiával váltsák azt ki. Azaz

alacsonyabb bérek mellett lelassul, magasabb bérek mellett felgyorsulhat a termelékenység növekedése, a technológia fejlődése és az innovatív kibocsátás.

Magyarország jelenlegi helyzetében egy erre a gondolatkörre épülő innovációs fókusz sokkal jobban illeszkedik a mai munkaerőhiányos környezetbe, mint a munkaerőre épülő fejlesztések stratégiája.  Hiszen ekkor a bérek emelkednek, a kereslet megélénkül, az adók magasabb alapból számítandó, és akár nőhetnek is. (A vájtfülűek pedig tanulmányozzák Shapiro és Stiglitz „hatékony bér” elméletét, és a Balassa Samuelson hatást).

A bérek és a termelékenység kapcsolatának egy lehetséges megközelítése a „hatékony bér” teória (Shapiro és Stiglitz, 1984). A legtöbb hatékony bér modellnél a bérek és a termelékenység közti kapcsolat nem egyenes, még rövidtávon sem, a modell elutasítja a feltevést, miszerint a tökéletes versenyben a bérek a munkavállalók határtermelékenységéhez igazodnak. Szerintük a piaci szintnél magasabb bérek fizetése a vállalatok számára ésszerű megoldás, pl. fokozzák a munkavállalók munkaerő-ráfordításukat. Ebben az értelemben a „hatékony bér” modell egyfajta „fordított oksági viszonyt” jelent: ahelyett, hogy a béreket a termelékenységhez viszonyítva határoznák meg, a béreket rögzítik egy szinten annak érdekében, hogy egy meghatározott termelékenységi szintet biztosítsanak (Shapiro és Stiglitz 1984: 434). A felzárkózó átmeneti gazdaságokat a „hatékony bér” teória segítheti az alacsony-bér csapdából történő kitörésben.

A Balassa–Samuelson-hatás lényege, hogy a munkaerő a szegényebb országokban kevésbé termelékeny, mint a gazdag országokban a külkereskedelmi forgalomba kerülő áruk szektorában, de a nemzetközi termelékenységi különbségek a külkereskedelmi forgalomba nem kerülő szektorban elhanyagolhatók. A külkereskedelmi forgalomba kerülő termékeknél a termelékenység javulása nagyobb, ami nagyobb nominális bérnövekedést tesz lehetővé. A béremelkedés azonban átgyűrűzik azokba az ágazatokba is, ahol a termelékenység nem növekedett. A Balassa–Samuelson elmélet inflációs hatása nem érvényesült öt közép-kelet-európai országban: Csehországban, Magyarországon, Lengyelországban, Szlovákiában és Szlovéniában, a BS hatás az infláció legfeljebb 2%-ára tehető évente.

  1. Tévhit: Kelet-Németországnak, Spanyolországnak, Portugáliának sikerült, de Magyarországon nem reális jelentős felzárkózást célul kitűzni

A spanyolok és portugálok 25, illetve 50%-os különbséggel indultak 1980-ben az EU átlaghoz képest az egy főre eső GDP-t illetően. 25 év alatt Spanyolország teljesen felzárkózott, míg Portugália is hasonló növekedést felmutatva 25%-ra faragta le a különbséget. Mindegyik „régi” tagállam lényegesen magasabb összegeket kapott, mint a később csatlakozó keleti államok, azaz a kormányzatok felelőssége itthon sokkal nagyobb! A spanyol és portugál példa, de Írország esete is azt mutatja, hogy az EU források nem elegendők a felzárkózáshoz. Azokat jól is kell felhasználni!

Spanyolország, Portugália, de különösen Írország sikere példaértékű.

Mi is történt? 1994 és 1999 között az EU támogatások a spanyol GDP 1,5%-át, a portugál 3,3%-át tették ki. Az EU alapok által finanszírozott állami beruházások aránya 1985-től folyamatosan emelkedett, és átlagosan 42% volt Portugália esetében és 15% Spanyolországban. Ez nem csak infrastrukturális és távközlési fejlesztésekkel, hanem az oktatásban is felzárkózást jelentett Európához!  Ez nálunk épp fordítva van. Az oktatásra fordított költségek csökkentése vagy stagnálása béklyót rak az ország lábára.

Írország egy főre vetített GDP-je magasabb volt, mint a görög, spanyol és portugál, mégis a francia érték 52%-áról csak 60%-ra nőtt 1990-re. A következő 10 évben, 2000-re viszont lehagyta Franciaországot a belső reformjai következtében.

Írország ötszörös növekedési üteme az előző évtizedhez képest jelzi a különbséget kormány és kormány között, és hogy miért tekinthető részben elvesztegetett éveknek az elmúlt 7 év, és az azt megelőző 6 év is Magyarországon.

Görögország is egy évtizedig hanyatlott a csatlakozás után, 1986-ban még magasabb volt az egy főre jutó GDP-je, mint Írországé és Portugáliáé. 2004-re az EU legszegényebb országává vált.  Ismét: a siker a források felhasználásán múlik. Magyarország és Kelet-Európa sokkal kisebb forrásokkal gazdálkodhatott kezdettől fogva. A csatlakozást követő első három évben 10,3 milliárd € kapott a három új belépő Lengyelország 67 € per főt, Magyarország 49 € per főt. Görögország egykor 437 €-t kapott, Írország pedig 418-at. Ehhez képest viszont nem is olyan rossz a hazai teljesítmény, és érthető, hogy miért lassabb a felzárkózásunk, de az nem érthető, hogy a régióban miért előzi be mindenki az egykor éllovas Magyarországot.

Németországban már megvalósult egy bérunió, ugyanis az 1990-es években német egyesítést követően a gazdaság felzárkóztató program mellett a keleti területeknek nyújtott segítség egyik fő motorját a kifejezetten befolyásos szakszervezetek jelentették, akik bölcs előrelátással vállalták a „szolidaritási adó” jelentette plusz terheket, mert

Németországban tudták, hogy a keletről beözönlő olcsó munkaerő sokkal jobban le fogja nyomni a fizetéseket, mint amennyivel több adót kell így fizetni.  

Az intenzív program 10 év alatt a kétezres évek elejére már sikerrel járt, a nyugatra vándorlást sikerült radikálisan lecsökkenteni, a két országrész közötti jövedelmi különbségeket drasztikusan csökkenteni. A volt NDK-ban – ahol az életszínvonal a nyolcvanas években alig volt magasabb, mint nálunk – jelenleg havi 2500 €, 780,000 Ft a bruttó átlagbér. Az ország elmúlt negyedszázadban óriási összegeket költött az országon belüli bérunió megvalósítására, mégis, a német gazdaság ezekkel a hatalmas terhekkel is végig szárnyalt. Ott is voltak viták, de egyrészt a németek jobban bíznak a politikusaikban, másrészt mind a politikusok, mind a lakosság képes arra, hogy hosszabb távon gondolkozzon.

Ha ezeket a kiadásokat megspórolják, akkor egy kettészakadt, súlyos belső feszültségekkel, szociális problémákkal és belső népvándorlással küzdő ország biztos nem lett volna képes ilyen teljesítményre.

A német példa kiválóan megmutatja, hogy ha jó helyre megy a felzárkóztatást célzó befektetés, akkor egy sokkal erősebb gazdasági egység jön létre. Európa egészével se más a helyzet, ezt az analógiát kellene felismernie végre az európai politikusoknak.

  1. Tévhit: a Bérunió adóemeléssel járna.

Varga Mihály első nyilatkozatát ma már ő maga is szégyelli valószínűleg. A fentiek után azt gondolom, hogy ezt az álérvet már nem is kel cáfolni, hiszen a bérfelzárkóztatással generált mozgások teljesen más irányban haladnak, nem az adópolitika a kulcs, nem azonnali és automatikus béremelésekről van szó.

  1. Tévhit: Uniós döntéshozók kezébe jutnának hatáskörök

Jean-Claude Jucker az Európai bizottság elnöke 2017 Unióhoz szóló beszédében megemlítette, hogy hasznos lenne egy európai intézményt létrehozni, mely a leszakadt és leszakadó régiók felzárkóztatásáért lenne felelős. Egy ilyen jellegű hivatal létrejötte a már meglévő források a hatékonyabb felhasználását jelentené, és nem hatáskörök átadását a bérek tekintetében.

Ha viszont sikerülne az Unió döntéshozóinak a felzárkóztatási politikába becsempészni a bérek kérdését (amely a Béruniós kezdeményezés alapgondolata), akkor a hatáskörök átadása nélkül, a pénzek hatékonyabb és fókuszáltabb felhasználásával is el lehetne indítani a bérfelzárkóztatást.

  1. Tévhit: Jelentős béremelésekre nincs lehetőség a magyar költségvetés szűkössége miatt

Mindeddig a kormányok általában azt nézték, hogy miért nem lehet béreket emelni, és nem azt, hogy miképp lehet. Nézzünk néhány példát. Az orvosok és egészségügyi szakdolgozók fizetésének 20%-os nettó, majd négy éven keresztül 15%-os emelése 516,67 milliárd forintba kerül öt év alatt, így a rezidensek nettó átlagfizetése 286 567 forint, a szakorvosoké nettó 515 601 forint lesz. Ez már olyan fizetés, amely esetén már megállna a külföldre áramlás, hiszen további 5-6 év alatt egy orvos akár 700.000 Ft körül nettó fizetéssel rendelkezhet. Egy pályakezdő, BA végzettséggel rendelkező tanár ma nettó 117 783 forintot keres. A 10 éves gyakorlattal rendelkező tanár fizetése nettó 176 675 forint. A pedagógusok teljes létszáma 145 421 fő. A nettó átlagfizetésük 196 175 forint a KSH szerint. A fenti adatok alapján az oktatásban egy hasonló intézkedés 376,16 milliárd forintos kiadásnövekedést jelentene öt év alatt. A nettó átlagbér 411 734 forint lenne. Egy kezdő tanár fizetése pedig nettó 308 800 forint. Ez már olyan szint, amelyet a tanárok is megfelelőnek tartanának.

A szociális ágazatban dolgozók összlétszáma 93 ezer fő. Az átlagfizetés ebben az ágazatban nettó 120 631 forint. Hasonló emeléssel (20+15%) 5 év alatt az ágazatban dolgozók átlagfizetése 253 181 forintra növekedne. Öt év alatt ez 416,104 milliárd forintos kiadásnövekedést jelent. A közalkalmazottak és közszolgák esetében az első évben nettó 20%-os, majd további 10%-os emelések a 47 285 közalkalmazottnál nettó havi 184 708 Ft átlagfizetés mellett  összesen 759,381 milliárd forintba kerülne az öt év alatt, az átlagfizetés 324 517 forintra emelkedne. A rendőrök, katonák, tűzoltók esetében ugyanez 32 870 rendőr, 25 500 katona és 10 324 tűzoltó esetén az alábbi eredményekkel jár: a rendőrök átlagfizetése most nettó 208 484 forint, a tűzoltóké nettó 177 588 forint, a katonák átlaga nettó 225 824 forint. Az intézkedés összesen 403,204 milliárd forintba kerül öt év alatt, és a rendőrök nettó átlagfizetése 366 290 forintra, a tűzoltóké 312 008 forintra, a katonáké 396 755 forintra növekszik.

Az egyes csoportokban végrehajtott béremelések tehát évente átlagosan 500 milliárd forinttal növelik az államkassza kiadásait. Ez jelentős, de korántsem teljesíthetetlen lépték, csak elhatározás és prioritások kérdése. A jelenlegi kormány azonban az alacsony munkabérekben hisz, így rá nem számíthatunk.

Összefoglalva:

  • Lassan azzal kellene már foglalkozni, hogy miképp csökkentsük az autóipari ágazattól való függést, mi lesz az autóipari boom után. Ez különösen fontos, hiszen az önvezető autók, a sharing economy teljesen új helyzetet fognak teremteni ebben a szektorban, ami akár az ország válságához is vezethet.
  • Ma már a magyar és közép- és kelet-európai gazdaságok fenntarthatóságát veszélyezteti az alacsony bérekre és az oktatás gyengítésére épülő csapdahelyzet.
  • A béreknek tartósan igazodniuk kell az infláció és a termelékenység alakulásához, de mivel a termelékenység jelentősen gyorsabban nőtt a múltban, mint a bérek, és GDP-arányosan is a bérből élők hátrányban vannak, ezért a bérek átmenetileg gyorsabban növekedhetnek, mint az infláció és a termelékenység.
  • A magasabb bérek keresletnövelő hatással is járhatnak, és elősegítik az automatizációt és a gépesítést, ami szintén támogatja a termelékenység javítását.
  • Kezdetben a bérek évenkénti 20%-os, majd 10-15%-os növelése is reális lehet. Ez nem veszélyezteti a makrogazdasági folyamatokat és az eddigi külföldi befektetéseket. A legalacsonyabb szinten élők jelentős rétegei viszont látványosan felemelhetők. 5-6 év után már jobban a termelékenységhez is igazodhatnak a bérek, 8-10 év alatt megközelítve a keletnémet szintet.
  • Az EU kohéziós politikájának átalakításával a komparatív előnyökre építő, de az EU szerkezetébe illeszkedő gazdaságstratégiai fejlesztéseket kell végrehajtani.
  • Egy kohéziós biztos kinevezésével nagyobb eséllyel támogathat az EU egy fókuszált felzárkóztatási stratégiát Róna Péter javaslata alapján.
  • Az EU társulási szerződés újratárgyalása nem ördögtől való. A jelenlegi helyzet tükrében az EU és Magyarország érdekeit egyaránt figyelembe vevő stratégiát kell folytatni. De Kennedy szavaival, „ne csak azt nézd, hogy az EU mit tehet érted, hanem azt is, hogy te mit tehetsz az EU-ért”.
  • Javítani kell a munkajogi szabályozást, különösen a kollektív jogok tekintetében. Új bérpolitikai és bértárgyalási rendszert kell kialakítani erős szakszervezetekkel, amelyek végre érdemben képviselnék a munkavállalók érdekeit.
  • A multinacionális partnerségi megállapodásoknál törekedni kell a megtermelt haszon hazai visszaforgatására, és a stratégiailag kijelölt, magasabb hozzáadott értéket képviselő szektorok felé kell irányítani a támogatásokat. Itt vannak pozitív jelek, a high-tech szektor aránya európai mércével mérve is magas.
  • A termelékenység javításához elsődleges a vállalati beruházási és innovációs ráta növelése, nálunk a régióban és hazánkban a válság utáni csökkenés mértéke nagyobb volt, mint az EU átlagban. A beruházásoknál már a KKV szektort kell preferálni az állami és uniós támogatási rendszer egyszerűsítése, a termelékenység, hatékonyság növelése mellett, a K+F+I beruházások jelentős növelésével.
  • Új oktatáspolitikával a szakképzési rendszerben és a felsőoktatásban is egy tudás- és innovációalapú, vállalkozói szemléletmódot kell támogatni. A társadalom emeltebb képzettségi szintje magához vonzza a magasabb hozzáadott értékű feladatokat és befektetőket, magasabb jövedelmet hagy a munkavállalóknál, az országban és akár a tőketulajdonosoknál is. Ez a XXI. századi win-win helyzet.
  • Róna Péter szerint az Európai Unió jelenlegi költségvetése elégtelen a méltányos, igazságos Európa megteremtéséhez. A költségvetési forrásokat bővíteni kell, meg kell adóztatni az offshore cégekkel végrehajtott pénzügyi tranzakciókat. Ez fedezetet jelenthet egy jelentős, európai Béruniós program számára is.
  • A tagállamoknak azonban kiemelt EU támogatás hiányában is olyan gazdaságpolitikát kell folytatnia, ami segíti a felzárkózást és a bérfelzárkózást.
  • Felzárkóztatásért felelős európai hivatal létrehozása nem ördögtől való és közösségi szinten segítheti a periférián lévő országokban a bérfelzárkóztatást.

Ha nem lenne munkaerőhiány, akkor a kormány talán sose tett volna utalást a bérek emelésének szükségességére, azt a piac váltotta ki. Ezzel ellent is mondott volna egy titkos szövetségének, amely a kormány és a multik, a kormány és az EU elit között köttetett.

Miközben szidjuk az EU-t, egy hallgatólagos megállapodás alapján, ha nem lépünk túl egy határt, akkor nem támadnak túlságosan bennünket, nem fognak elvonni forrásokat, hiszen ahogy Günther Öttinger, EU-s biztos figyelmeztetett, ez hátrányos lenne az európai nagyvállalatoknak, az EU források jelentős része ugyanis nyugat-európai vállalatok érdekét szolgálja.

Az unió leggazdagabb körzete, a brit Westminster ma 600-szor magasabb jövedelmet élvez fejenként, mint a két legszegényebb régiója (Romániában és Bulgáriában). Ez szélsőséges érték, de jelzi, hogy Európa ketté fog szakadni, ha nem történik változás.

A jelenlegi EU, amint a számokból is láttuk, az elmúlt évtizedekben óriási erőfeszítéseket tett sok ország felzárkóztatására. Ez részben sikerült is. Az EU vezetése azonban egyre inkább elitbaráttá vált, és kiveszett belőle a nagy Európa megteremtésének víziója. A 2017-es év ennek ellenére egy fontos mérföldkő volt az Unió életében. Novemberben Göteborgban aláírták az EU vezetői a szociális jogok európai pillérét létrehozó nyilatkozatot, melyben húsz elvet és jogot határoztak meg a méltányos alapon és jól működő munkaerőpiacok és jóléti rendszerek alátámasztására.

Sokak szemében ez egy reményt ad arra nézve, hogy az EU a jövőben a gazdasági szereplőinek kiszolgálása után igyekszik majd a dolgozók érdekeit is szem előtt tartani. Ahogy Földiák András a Szakszervezetek Együttműködési Fórumának az elnöke nyilatkozatában kiemelte, a Jobbik béruniós kezdeményezése szervesen kapcsolódhat a szociális pillérhez.

Kelet-Európa mindig is másodlagos tagja volt a közösségnek, és most is az.  Van, akinek érdeke fenntartani ezt az állapotot. A magyar kormány is elitbarát. Hiába állítja retorikájában, hogy megsarcolja a multikat, épp ellenkezőleg. Velük működik egyet a munkások kárára. Pedig az összeszerelőüzem-ország kultusza már a múlté. A jövő a tudás- és technológiaintenzív gazdaságoké. Tudás alapú társadalommal, gyorsított béremelésekkel sokkal gyorsabban lehetne egy korszerű, fenntartható Magyarországot építeni.

Leszögezhetjük tehát: a Bérunió = valódi Európai Unió.

Nem véletlen, hogy már elkezdték finoman másolni a Jobbik ötletét. Kormánypolitikusok már arról beszélnek, hogy felépült a munka alapú társadalom, és most már jöhet a tudás alapú társadalom. Egyelőre ezek csak szavak, nem látható tudatos törekvés egy új stratégiára, miközben

a Bérunió támadhatatlanul elsősorban a lakosság számára és a gazdaság fejlesztése érdekében csoportosít át forrásokat. Az elit sem jár rosszul, ha beilleszkedik ebbe az új rendbe, mivel így a „pénzszivattyús elit” helyett egy európai szellemi elit is kialakulhatna Magyarországon.


Forrás: kozeletihirek.hu

Hozzászólások

You may also like...